Tudod azt gondolom, hogy én ott este 7 körül a kádban fekve sírva igazából feladtam. Erő nélkül indultam el a kórházba. A beavatkozásokat nem segítségként, hanem kudarcként éltem meg, de közben mégis valahogy tőlük vártam a csodát. Egyetlen pozitív órát tudok említeni, amikor kijött a ballon gyorsan és elmentem zuhanyozni. Ha maradtam volna még a zuhogó víz alatt, akkor lehet, hogy visszatér a női erő és előveszem a zenét, a csokit, a szőlőcukrot az olajokat, de a fáradtság és a gyengeség hatalmasodott el, főleg amikor elvették a bordásfalas szobát és egy sima ágyasat kaptam helyette. Az orvosomra nem haragszom, hogy ott, akkor azt a döntést hozta, hogy műtét legyen. Féltett és féltette a babát és látta rajtam a nihilt, a fásultságot. A vajúdás el sem tudott kezdődni, megakadályozta a közeg.
Nem tudom mi lett volna ha nem indítják el, ha szépen hagyják, hogy jöjjön, amikor már felébredt. Nem akarom elhinni, hogy ez a baba nem akart jönni, nem akart elindulni, nagyobb bennük ennél az életösztön. Nézd meg: Misi csontvékonyan farosan küzdött és elindult, mert életben akart lenni. A kérdés inkább az, hogy miért tartottam esetleg én olyan sokáig bent Lindát? Azt gondoltam, hogy bármeddig lehetek a terhesség eufórikus állapotában? Mert az tény, hogy nagyon élveztem, nagyon szerettem magamat így. Lehetséges, hogy nem voltam eléggé felkészülve? Lehet, hogy az első szülés élmény mégis feldolgozatlan maradt és ezért sokkolódtam le annyira a kórháztól? Mit tehettem volna még, hogy máshogy alakuljon? Hogy ne érezzem most azt, hogy remélem nem lesz több gyerekem és nem kell még egyszer átélnem valami hasonlót. Igazából abba a nyomorult kórházba sem szeretném még egyszer betenni a lábamat.
És nem, nem csak az a lényeg, hogy a baba egészséges legyen, hanem az is, hogy az anya a lehető legkevésbé sérüljön lelkileg.
