Egyre rosszabb

Gyülöletet érzek a gyerekem iránt, aki a határokat feszegeti, ezért gyűlölöm magam. A figyelmemet akarja, de a módszerei elviselhetetlenek számomra. Hiába szökünk meg, csak egy-két napig jobb, aztán ismét előjön belőlem a szörnyeteg.

"Ne mutasd meg a szörnyetegedet máskor."

"Én is akartam rondákat mondani Rád, azt akartam mondani, hogy szar, de inkább nem tettem."

"Oda akarok bújni hozzád, de ott van Linda." 

Mit hoz ki belőlem?!

A legmélyebb mélységeimbe merülés után kezdődik el az utam felfelé. Nincs annál lejjebb, amikor minden elvemet félredobva fejezem ki elkeseredett dühömet. Szörnyeteg vagyok, aki nem érdemel mást, mint a legmélyebb mélységeit.

Kezdődjék hát az utam felfelé, rálépek, hogy visszataláljak önmagamhoz és a gyerekemhez. 

Amikor a vírus valósággá válik

Amikor leesik, hogy ez tényleg valóságos. Két ismerős, egy közeli és egy távoli megbetegedett. Mivel nem tesztelnek fogalmuk sincs mi a bajuk, de ilyen brutális influenzaszerű betegségük még sosem volt. Amikor nem tudom abbahagyni a sírást, mert az amúgy maszkban és gumikesztyűben dolgozó férjem, el akar menni egy kicsit az öccséhez, hogy felköszöntse szülinapja alkalmából.

Nekem sem lesz vidám baráti társaságban a szülinapom, pedig egy tavaszi pikniket képzeltem el, ahol a gyerekesek és a gyermektelenek is koccinthatnak, táncolhatnak, falatozhatnak egyet. Nem lesz ilyen, mert nem lehet.

Nem számít, az számít, hogy legyen vége hamarabb, akadályozzuk meg a terjedést. 

Aztán végül nem megy el, mert számára is most vált valósággá ez az egész. Örül, hogy kiborultam, mert így végül nem ment a felelőtlenekhez és elszomorodott, hogy ha már ezt sem lehet, akkor tényleg gáz van.