Lelazulok és leszarom. Ha nem megy, akkor túllendülök :)

Lelazulok és leszarom. Mindent és mindent, mert nem szabad stresszelni. Árt a hangulatomnak, az egészségemnek, a szeretteimnek és a szépségemnek is.
De ha jön egy front, akkor valahogy nem megy, akkor kiborulok, felcsattanok, nézem magamat a tükörben és kérdezem magamtól, hogy "Mi van Veled? Mi zökkentett ki a lelki nyugalmadból!" Lehet, hogy ez már csak az utolsó csepp a pohárban, mert érezhető volt a feszültség a levegőben. Azt hittem, hogy kibírok négy napot 'all inclusive' anyóséknál nyugiban. A kényszeres kajagyártás és vidám program szervezés stresszt okoz nekik és kibillenti őket a megszokott életükből, aminek egyrészt örülnek, másrészt szenvednek tőle.
Nehéz ez, remélem nem leszek soha ilyen rugalmatlan és megfelelési kényszeres.

Dragomán György kenyérrúdja

Nagypénteken apám mindig perecet evett. Én kenyérrudakat szoktam sütni. Süssetek ti is, így:
"Süssetek kenyérrudakat! Pláne, ha sose sütöttetek még kenyeret. Vagy ha gyerekeitek nem sütöttek még soha kenyeret. A kenyérrúd a legjobb bevezető a kenyérsütésbe, igazi dzsolidzsóker, negyed óra alatt bármikor asztalra tehető, éhes gyereket, váratlan vendéget egyformán el lehet kápráztatni vele. Ráadásul a kenyérrúd a kenyérsütés trójai falova, becsempészi ugyanis a hűtőszekrényünkbe a hidegen kelt tésztát, amiből aztán bármikor támadhat kenyérrúd, fokhagymás masni, focaccia, pizza, de még ciabatta is. A kenyérrúd egy mini pékség ígérete, sokféle friss kenyér öröme.
Vegyetek egy edényt, mérjetek bele egy kiló kenyérlisztet, (húsz százaléka lehet rozs, vagy tönköly, vagy teljes kiőrlésű, de klasszikusan sima kenyérlisztből készül csak), hozzá egy lapos evőkanál sót, ugyanannyi cukrot, egy kiskanálnyi porélesztőt, kicsit több mint fél liter vizet. Én igazából öt egész hat decit szoktam, már ha előveszem a mérlegem, de néha lusta vagyok, és a jól bevált söröskorsó.mérőedényemmel öntök bele egy fél litert, meg érzésre még egy kicsit. Ha van otthon finom olívaolajam, akkor megesik, hogy abból kerül bele ez a plusz féldeci.
Mossatok kezet. Ha van jegygyűrűtök, és dagasztáshoz leveszitek, akkor jegyezzétek meg jól, hova tettétek, mert én volt, hogy fél napig kerestem, mert kivételesen kint hagytam a fürdőszobában – már azt hittem, hogy véletlenül beledagasztottam a tésztába, amikor letettem az új stabil helyére, a sótartó mellé. Kézmosás közben énekeljétek el háromszor, hogy boldog szülinapot, drága „saját nevetek”, én ezt egy Woody Allen filmből tanultam, egy Boris nevű hipochondertől, aki szerint ez garantálja csak a tényleg tiszta kezet.
Dagasszátok meg a tésztát. Vagyis gyömöszöljétek, húzzátok, gyomrozzátok, öklözzétek két kézzel addig, amíg sima nem lesz. Akkor sima, amikor kétfelé fogva szét lehet húzni, és enged, mint a harmonika. Húzzátok, tekergessétek, csavargassátok. Ha túl vizes, tegyetek hozzá még egy kicsi lisztet.
Ha szépen összeállt, szedjétek négyfelé: én széthúzom, aztán egy éles késel kettényisszantom, aztán a két kettényisszantott darabot megint. Gyúrjatok négy golyót a tésztából, tegyétek mindegyiket egy zárható tárolóba – nálunk, bevallom, ezek sokszor csak pont ebből a célból őrzött fagylaltos dobozok. Tegyetek rájuk egy csepp olajat, és forgassátok körbe őket a dobozban, hogy jól bekenődjenek.
Tegyétek a dobozokat a hűtőbe. Attól lesz finom és ízes, és sokáig eltartható a tészta, hogy lassan kel, az élesztőnek van ideje dolgozni és gazdag íz-enzim világot létrehozni. Legjobb, ha egy éjszakán és egy napon át kel, de ha nem bolygatjuk, utána is eláll egy hétig, tíz napig.
Jó tudni, hogy ott áll a tészta hűtőben, az érzéshez nagyon hozzá lehet szokni. Nálam mindig van egy-két adag, ha elfogy, rögtön gyúrok újat, és hozzá gyúrom az esetleges maradékot az új adaghoz, mert ettől valahogy még ízesebb a tészta.
Ha úgy érzitek, hogy itt a kenyérrúd-sütés ideje, vagy éppenséggel ezt éreztetik veletek a gyerekeitek, akkor vegyetek elő egy-két adag tésztát, tegyétek a pultra, hadd melegedjen (gondos lelkek ezt akár egy-két órával korábban is megtehetik), és közben vegyétek elő a tepsit, keressétek elő a a szezámmagot, a mákot, a fokhagymát, a paprikát, netán a curryport. A tésztát gyúrjátok úgy kéttenyérnyi hosszú hengerré, aztán egy éles késsel vágjatok belőle félujjnyi szeleteket. Ezeket sodorjátok meg úgy, mint utoljára az óvodában a gyurmát - örüljetek egy pillanatra az emléknek -, aztán tegyétek kígyókat a kiolajozott vagy sütőpapírozott tepsibe, kenjétek meg kicsit felvizezett olivaolajjal, végül szórjátok rá, amit éppen akartok. Nálam ez többnyire durvaszemű só vagy sóvirág, néha mák, néha kömény, néha meg csak egyszerűen curryport vagy paprikát vagy épp egy kiskanálnyi szójaszószt keverek az olajba, és azzal kenem meg.
Süssétek kétszáz fokon tíz percig. (Ez alatt elő lehet készíteni a második adagot, ha szükséges.) Borítsátok a kosárba, tegyetek alá egy szép konyhai kendőt. Kóstoljátok meg, és mosolyogjatok.
Nálunk nagyon gyorsan elfogy, sokszor van hozzá mártogatónak humusz, vagy zakuszka, vagy lencsekrém. (Ha pedig a rudakat masnira kötitek, és megkenitek fokhagymás olajjal, akkor az már nem is kennyérrúd, hanem fokhagymás masni. Azt már nem is mondom, hogy parmezánforgácsokat is lehet ráreszelni...)"

Boldog születésnapot!

38 éves lettem ma. Egy végtelenül laza napot töltöttem el ma családommal és rájöttem valamire:
Várom azt, hogy több időm legyen boldogító dolgokra. Fényképezni, rajzolni és hímezni szeretnék. Sétálni, ücsörögni, és játszani. Megélni, átélni dolgokat, a várakozást és szépen lelassulni.

Napok óta azon gondolkodom, hogy ha sikerül amit nagyon szeretnék, akkor hogyan fejezem be a munkát, meddig járok még be, mennyire kell(ene) lojálisnak lennem a céggel, hogyan tudom könnyebbé tenni a kollegáim munkáját (akarok ezzel foglalkozni vagy inkább mégse?) és anyagilag ez mit jelent. Csaponganak a fejemben az érvek és ellenérvek. Befejezendő tevékenységeken gondolkodom, időn és egészségen. Félelmek fogalmazódnak meg bennem és segíteni akarással csapnak össze. Felidézem a múltat és tudom, hogy másként szeretném csinálni, de túl lelkiismeretes vagyok, úgy érzem teljes rendet kell hagynom magam után.

És ma, amikor hárman sétáltunk a városban, tortát ettünk ebédre és volt tüzijáték is, mert szülinapom van, ma rájöttem, hogy ez az a helyzet, amikor semmi nem számít, csak én (és a családom).
Szemem elé kerül a "slowliving", influencerek saját példája túlhajszolt időszakokról, elveszített babáról és hatalmas érzelmi fejlődésről. Gyermeket váró művészek alkotásai, melyből a nyugalom árad és mosolyognom kell, amikor ezeket nézem, olvasom.

El kell engednem a megfelelést a munkában. Vigyáznom kell magamra és a gyermekre, aki engem választ majd.
Boldog születésnapot!