38 éves lettem ma. Egy végtelenül laza napot töltöttem el ma családommal és rájöttem valamire:
Várom azt, hogy több időm legyen boldogító dolgokra. Fényképezni, rajzolni és hímezni szeretnék. Sétálni, ücsörögni, és játszani. Megélni, átélni dolgokat, a várakozást és szépen lelassulni.
Napok óta azon gondolkodom, hogy ha sikerül amit nagyon szeretnék, akkor hogyan fejezem be a munkát, meddig járok még be, mennyire kell(ene) lojálisnak lennem a céggel, hogyan tudom könnyebbé tenni a kollegáim munkáját (akarok ezzel foglalkozni vagy inkább mégse?) és anyagilag ez mit jelent. Csaponganak a fejemben az érvek és ellenérvek. Befejezendő tevékenységeken gondolkodom, időn és egészségen. Félelmek fogalmazódnak meg bennem és segíteni akarással csapnak össze. Felidézem a múltat és tudom, hogy másként szeretném csinálni, de túl lelkiismeretes vagyok, úgy érzem teljes rendet kell hagynom magam után.
És ma, amikor hárman sétáltunk a városban, tortát ettünk ebédre és volt tüzijáték is, mert szülinapom van, ma rájöttem, hogy ez az a helyzet, amikor semmi nem számít, csak én (és a családom).
Szemem elé kerül a "slowliving", influencerek saját példája túlhajszolt időszakokról, elveszített babáról és hatalmas érzelmi fejlődésről. Gyermeket váró művészek alkotásai, melyből a nyugalom árad és mosolyognom kell, amikor ezeket nézem, olvasom.
El kell engednem a megfelelést a munkában. Vigyáznom kell magamra és a gyermekre, aki engem választ majd.
Boldog születésnapot!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése